Még egy kis filmblog...

Quasimodo torony nélkül

Szeretem Anthony Hopkinst. Mint sokan mások, leginkább én is Hannibal Lecter Doktorral azonosítom, elvégre az ő alakjában találkoztam vele először. Bár kevésbé ismerem, de kifejezetten szeretem David Lynch-t. Egy filmje sem olyan, ami mellett szó nélkül el lehetne menni, mindegyik napokig leköti az ember fiát. Ez a két név elég volt ahhoz, hogy izgatottan várjam, pontosan mi lehet az Elefántember története.

Az Elefántember - The Elephant Man (1980)

Viktoriánus korszak, London. Egy cirkusz, ahol a produkció nem emberfeletti képességekkel rendelkező művészek előadása, hanem mentális vagy testi fogyatékos emberek. És erre van kereslet. Az emberek szeretik látni, hogy vannak náluk együgyűebbek, szerencsétlenebbek. Kifejezetten élvezik ezt a látványt, fizetnek érte, mert más baján röhöghetnek, emellé társul egy kellemes felsőbbrendűség-érzet is, hogy bezzeg én mennyivel több vagyok ennél.

Az embercirkusz leghíresebb látványosságát, az Elefántembert egy londoni sebész, Dr. Frederick Treves "kikölcsönzi" a gazdájától, hogy megvizsgálhassa egyedi anatómiáját, és arról beszámolót tarthasson az egyetemen. Az előadás után, nem sokkal később egy hírvívő érkezik hozzá, hogy az Elefántember szerencsétlenül elesett, s igen súlyos sérülései miatt kórházba kell szállítani. Nem túl vonzó külseje miatt azonban szó sem lehet róla, hogy a többi beteggel egy ellátást kapjon, így elkezdődik Treves különleges magánrendelése, mely során megpróbálja megtalálni John Merricket az Elefántember maszkja mögött, s megfelelő társaságot találni neki.

A film több rendkívül kínos társadalmi kérdést feszeget, amiről a hétköznapok során nem beszélünk, egyszerűen úgy gondoljuk, ha homokba dugjuk a fejünk és nem gondolunk rá, a probléma is eltűnik magától. Egy akár mentális, akár morfológiai fogyatékos kicsoda-micsoda valójában? Egy genetikai hulladék, szervesanyag-pazarlás, vagy egy súlyosan beteg érző emberi lény, akinek szüksége van törődésre, támogatásra? Mi a jobb, ha állandóan szembesítjük fogyatékosságával, és így el tudja helyezni magát a társadalmi létra legalsó foka alá (ahová a többi ember gondoloja), vagy meglátjuk benne az embert, segítő kezet nyújtunk neki, s bár mindkét fél tudja, hogy valójában sose fog normális életet élni, megpróbáljuk beilleszteni a társadalomba?
Jó, egyszer-egyszer érintjük ezeket a témákat, de általában megegyezünk abban, hogy nincs helyes válasz, és ráhagyjuk. Mert nekünk nem ez az életünk, nem szembesülünk vele a nap minden percében, nem látjuk a félrenéző embereket, a rejtett gunyoros mosolyt, vagy a szánakozó pillantásokat. Persze, abban is igazunk van, hogy attól, hogy beszélünk róla, nekik nem lesz jobb. Nem ez a megoldás. Lehet, hogy tényleg nincs megoldás.

A film lelkileg nagyon megterhelő, és talán az eddigi megrendítőbb film, amihez szerencsém volt. Mindenféle cenzúra és nélkül  járja körbe a témát, minden egyes nézőpontból megvilágítva azt. Láthatjuk a reménytelenséget, de mégis bízunk az emberek toleránságában, a jó ízlésben, vagy egyáltalán csak a jó neveltetésükben, ám Lynch kegyetlenül osztja az övön aluli ütéseket lelkünknek. A mi társadalmunk nem befogadó társadalom, s igen kevés azoknak az embereknek a száma, akik ténylegesen hajlandóak lehajolni, segíteni felkelni az elesetteknek. Csak azok, akik közel állnak hozzá. Vagy azok sem.

A sztori végig zseniális, bár időnként hullámzónak érezhetjük, kis rágódással rájöhetünk, hogy ez a hullámzás a rendező ördögi tervének része. Így még inkább úgy táncolnak az érzéseink, ahogy ő fütyül, egyszerűen nem hagy menekvést, hogy az érzéketlenségünkbe burkolózzunk.
--SPOILER-- A végkifejlet pedig az, amit az ember végig várt, hiszen végig tudjuk:Ez a történet csak így érhet véget. Ez a szörnyű vég lehet csak a megoldás. És ez így talán jobb is mindenkinek. --SPOILER--

A történet valós eseményeken alapszik, bár vannak benne tudatos ferdítések, alapjában véve elég szépen, aprólékosan odafigyeltek a valós történtek eredetiségének megtartására.

A képi világ lenyűgöző, igazán jó választás volt, hogy végig fekete-fehér szalagon láthatjuk a történéseket, s meg kell mondanunk a maszkmester is kitett magáért, nem kicsit. John Hurtot sikerült teljesen Joseph Merrickhez hasonlóvá tenni - ehhez egyébként az igazi Joseph Merrickről készült dombornyomott gipszformákat alkalmazták.
A háttérzene szintén hangulathoz illő, nagyon jól sikerült azt is eltalálni.
Ez a film egy igazi must-see, nem hittem volna, hogy fogok ennyi pontot adni egy filmnek, de ez 9/10.

Cast:
Rendező: David Lynch       
Forgatókönyv: Christopher De Vore, Eric Bergren, David Lynch
Frederick Treves - The Elephant Man and Other Reminiscences  és Ashley Montagu - The Elephant Man: A Study in Human Dignity c. művek alapján

Főbb szereplők:
Anthony Hopkins - Dr. Frederick Treves
John Hurt - John Merrick
Anne Bancroft - Mrs. Kendal
John Gielgud - Carr Gomm
Wendy Hiller - Főnővér
Freddie Jones - Bytes

érdekesség, hogy a film egy mellékszerepében feltűnik Frederick Treves, Dr. Frederick Treves ma élő leszármazottja.